Katalinnyó&Bogyeszka Kalandjai Indonéziában

Tegnap, reggeli után a fejünkbe vettük, hogy felrobogózunk egy közeli hegyre, megnézni egy 1600 méter magasan fekvő tavat és egy híres hindu templomot. Az utat körülbelül másfél óra alatt lehet(ne) megtenni, de a kanyargós hegyi utakon mi még mindig nagyon bizonytalanul közlekedünk ezzel nem kevés bosszúságot okozva Pascalnak, aki már hét hónapja járja motorral Ázsiát és érthetően több rutinnal rendelkezik nálunk. Út közben gyakran megálltunk újra és újra megcsodálni az alattunk elterülő rizsteraszokat, a panoráma végig hallatlanul szép volt és nehezen tudtuk megállni, hogy ne tartsunk rövid fotó szüneteket állandóan, bár eredménytelenül, mert ez a kis kompakt gépünk nem képes igazán visszaadni a látottakat. 

Már pár napja látszik, hogy a város készülődik valamire, hatalmas út fölé hajló bambusz díszeket készítenek. Minden család egyet-egyet sok napos aprólékos munkával. Nem más közeleg, mint a Dharma születésének napja, amit minden 210-ik napban megünnepelnek és idén épp holnapra esik, amivel óriási szerencsénk van, hiszen a leginkább  hagyományőrző városban lehetünk szemtanúi. Minden családnak van egy saját temploma, ami köré épülnek a házaik és ilyenkor az a szokás, hogy a családok és barátok együtt vonulnak templomról templomra, ajándékokat visznek egymás szentélyeibe és napokig esznek, isznak, vigadoznak. Ennek köszönhetően már tegnap elkezdték levágni a disznóikat, hogy az ünnepségre elkészítsenek több ezer kis pálcikára tűzött nyársat vagyis satey-t amit majd az ünnepségen fogyasztanak. A tó fele vezető úton megint csak a  véletlen szerencsénknek hála épp akkor haladtunk amikor rend szerint végrehajtják a disznóvágást, így több háznál is láthattuk, ahogy készítik el a húst. Az egyik háznál pont ott voltunk, mikor megölték a malacot és megállhattunk végignézni, amit nem tudom, hogy szerencsésnek nevezhetek-e, mert eddig még sosem láttam ilyet és számomra nagyon megrázó volt látni, ahogy szegény jószág elpusztul. Mindenféleképpen érdekes volt maga a szertartás, láttuk ahogy kivéreztetik, majd leöntik benzinnel és meggyújtják, utána hamuval dörzsölik le a bőrét, majd újra meggyújtják és valami nagy kapa szerűséggel kaparják, de én továbbra is úgy érzem, hogy tudtam volna ez az élmény nélkül élni...

A hegy tetején találtunk egy csodás panorámájú kis éttermet, addigra túl voltam az első megrázkódtatással járó "én vegetáriánus leszek" jellegű gondolatokon és vidáman megebédeltünk, majd utána perceken belül megtaláltuk a tavat amit kerestünk.  Szépnek szép volt, de túl sok mindent nem lehetett csinálni a környéken, fürödni nem lehetett benne, kis hajókkal jó pénzért be vittek volna a közepére, de ez sem ígérkezett annyira izgalmas programnak, úgyhogy inkább azt választottuk, hogy a turistáktól távol eső kis ösvényen elsétálgatunk egy darabig a partján. Már elég messze jártunk mikor találtunk egy indákkal benőtt barlang nyílást és minden félelmünket legyőzve elhatároztuk, hogy bemerészkedünk. Na jó, nem győztük le minden félelmünket, valójában egymásba kapaszkodva próbáltuk elpoénkodni, hogy mennyire parázunk, de azért hősiesen végigmentünk rajta, legnagyobb örömünkre nem vezetett túl mélyre és hamar megláttuk a fényt a végén ami a kijárathoz vezetett. Nem tudtunk senkit megkérdezni, hogy mire használhatták, de arra gondoltunk egyöntetűen, hogy talán a  háború idején szolgálhatott menedékül. Mire visszaértünk a tó turistákkal teli részére, azt elözönlötték több százan a helyi fiatalok. Érdekes volt, hogy rajtunk kívül fehér utazók nincsenek is, de mindig jó az ilyet látni, hiszen ha egy helyre  inkább Indonéz emberek utaznak el, mert az számukra érdekes látványosság, akkor az biztosan nem csak valami kirakat látnivaló, hanem fontos hely. A tónál jobban érdekeltük őket viszont mi, jött a szokásos fotózkodás és valószínűleg rajta leszünk egy iskolai tablóképen. A templomot végül nem is találtuk meg, de annyira nem bánkódtunk miatta, nagyon elégedettek voltunk a barlangos élményünkkel. Hazafele megálltunk még egy piacon, vettünk epret, egy két apróságot, Pascal jól besalátázott megint, aztán szép óvatosan (kb. hússzal) visszagurultunk a helyiek legnagyobb mulatságául szolgálva akik úgy száguldoznak a kanyargós meredek utakon, hogy néha észre sem venni őket ahogy elsuhannak mellettünk. Pascal vezetői törekvéseinek köszönhetően úgy döntöttünk, hogy lerövidítjük az utat, mert szerinte arra biztosan le lehet vágni és másfele indultunk vissza. Persze jól eltévedtünk. De eltévedni mindig jó, és most sem volt másképp, a főút helyett elkeveredtünk egy kis helyiek által használt ösvényre, bekanyarogtunk egy erdőbe és rátaláltunk egy mélyen a szakadék alján futó patakra, amiben gyerekek fürödtek és emberek mostak, két oldalról pedig körbevették a hatalmas dzsungel hangulatú fák és növények. Bogyeszka megmártózott köztük, pihentünk egy kicsit élveztük a nyugalmat majd végül, fogalmam sincs hogyan és miképpen, de hazakeveredtünk.

Itthon kicsit megpihentünk aztán elmentünk vacsorázni, beültünk egy kis helyi büfébe kecske nyársat eszegetni, majd elbúcsúztunk az Öregtől és mi még tettünk egy-két kört a városban. Szerencsére az évnek ebben a szakában nincs annyira sok turista és azért bepillantást lehet nyerni a helyiek életébe. A város közepén van egy hatalmas templom, ahová egész nap hordják az áldozati ajándékokat, ezzel szemben, pedig egy ugyanolyan díszesen kifaragott kőszobrokkal teli  nagy tér, ami néha piac, néha itt gyártják csoportosan a kis pálmalevél kosárkákat amibe később az áldozatokat teszik ki az utcákra, most pedig színházzá alakult. Illetlenségnek tartottuk volna bemenni és beülni a csupa helyi emberből álló ünneplőbe öltözött közönség közé, de mivel falai nincsenek, kívülről, az utcán állva és jól láttuk az előadást. Egy női ruhába  öltözött férfi volt az egyetlen szereplő a színpadon, aki mindenféle kis táncokat és elváltoztatott hangon előadott énekeket és monológokat prezentált, a közönség gyakran nagyon nevetett, amiből arra következtettünk, hogy egyfajta komédia lehetett, a színpad szélén pedig kuporgott egy kis csoport akik tradicionális hangszerekkel kísérték a darabot. Mind a díszlet, mind a  zene, mind ez a nőt játszó férfi (aki valószínűleg azért lehetett férfi mert nőnek nem illik színházban szerepelnie) varázslatos volt, sosem láttunk még ehhez hasonlót, megint úgy tűnt, hogy egy időutazáson veszünk részt.

Ma sehogy sem tudtunk korán felkelni és egy délig tartó maratoni dagonyázás után úgy döntöttünk, hogy csak kettesben maradunk és a környéken nézünk szét, nem vágunk neki egy nagy túrának.Ez utólag roppant okos döntésnek bizonyult, mert épphogy elhagytuk a  várost kaptunk egy defektet. Megint szerencsénk volt a szerencsétlenségben, mert csak egy pár percig toltuk a motort kilátástanul az út szélén vissza  a lakott terület fele, egy szervizt remélve, mikor egy kis csoport fiatal hindu akik éppen a maguk bambuszát díszítették a segítségünkre sietett. Egyikük felajánlotta, hogy a robogóján elvisz egy szerelőig, aki majd visszajön velünk és kicseréli a kereket. Bogyeszka a motorunknál maradt én pedig elindultam a fiúval segítségért, amit végül is nem találtunk, mert az ünnepnek köszönhetően senki sem dolgozik a napokban.Cserébe viszont, míg keresgéltünk elmesélt sok érdekes szokást és történetet, végül pedig meghívott holnapra a házukba, hogy vele és családjával együtt elmenjünk a templomba az ünnepségre és úgy ahogyan ők is, mi is áldozatot vihessünk a szentélybe. Miután feladtuk a reményt, hogy szerelőt találjunk, visszahozott a szállásunkra, ahonnan a motort béreltük és végül innen kaptunk segítséget. Motorunk most ugyan nincs, de remek programunk legalább van holnapra.

Miután visszagyalogoltunk bánatosan  bukósisakjainkkal a kezünkben és kihevertük a történteket újabb program után kellett néznünk. A városban, gyalog elérhető távolságra csak  egy ilyen lehetőség ígérkezett izgalmasnak, a szent majom erdő. Ez egy gyönyörűen elkerített patakos, fás terület a  város szélén, közepén egy hatalmas majmoknak (vagy inkább majom isteneknek) állított templommal, ami a nevéhez híven tele van makákókkal. Ezek a majmok valamivel barátságosabbak az eddig megismerteknél, hiszen egész nap etetik őket és nem kényszerülnek rá, hogy minden mozdíthatót elraboljanak az emberektől, de azért így is résen kell lenni velük, mert lopnak és ha arról van szó, egy jó falat banánért bármire képesek. Mi sajnos nem vettünk banánt a bejáratnál, de a többieknél láttuk milyen támadást indítanak a védtelen turisták ellen. Sokan már a bejáratnál eldobták az összes náluk levőt ijedtükben. A majmok egyébként  nagyon bájosak, sok egészen picikét is láttunk, az anyjuk hasába csimpaszkodva és sok félelmetes vén kövér hímet is akik csak tekintélyt parancsolóan lustálkodtak. Az erdő is gyönyörű volt (megint csak) és igen kellemes a délutáni hőségben. 

Most itthon vagyunk, már besötétedett, kicsit végre hűvösebb van és lassan elindulunk újra sétálgatni a városba, hátha ma is elkapunk valami műsört, táncot, színházat. Pascal már bejelentkezett, hogy lassan ideje lenne befejezni a lustálkodást, biztos vagyok benne, hogy már kitalálta a tökéletes programot, úgyhogy indulunk is és nekivágunk az estének.