Katalinnyó&Bogyeszka Kalandjai Indonéziában

A maival együtt már csak négy napunk van hátra... Ez bizony szomorú, de részben azért vidámsággal teli, mert már valami honvágy szerű érzés nyomait kezdjük néha felfedezni magunkban a dátum közeledtével. Jó lesz újra látni mindenkit aki hiányzott, Büdlikéről nem is beszélve... Jó lesz megfürödni, kifésülni a hajamba ragadt tengervizes, homokos, koszos óriás gubancokat, élvezni a két hónapja nem tapasztalt tisztaságot és enni valami csili-curry-rizs menteset, enni egy finom levest, egy túrórudit,vagy akár csak inni egy pohár csapvizet. Ilyen és hasonló apróságokról áhítozva próbáljuk kirángatni magunkat a mélabúból. És ha már az ételeknél tartunk, ez egy remek alkalom, hogy felszólítsam az együttérző olvasókat, hogy sok szeretettel várunk mindenféle kulináris adományt, többek közt Krinyától aszaltszilvás kacsát krumplipürével, Ákostól olyan uborkasalátát amilyet szokott csinálni és Ákosnétól karamellás-banános tortát, a szülőktől mindenféle "házit", a jól megszokott és szeretett ízeket,(én anyukámnak ez ügyben már elküldtem egy terjedelmes, részletes listát)  mindenki mástól pedig bármit aminek az elkészítéséhez ért és szívesen okozna vele örömet. Az utóbbi csoportba tartozóak felé ez természetesen nem kritérium, bár jó néven vennénk, az előbbiek felé viszont mindenféle baráti és családi kötelékekre hivatkozva bizakodóbb elvárásokkal fordulunk és bizton hisszük, hogy már neki is álltak az elkészítésnek.

Azt terveztük, hogy utolsó bejegyzésként összeszedjük a kimaradt kis történeteket, érdekességeket, szokásokat Indonéziáról, amelyek egyik beszámolóba sem fértek bele, de vagy túl sok apróság, vagy túl kevés lényeges információ jött össze és egyébként is valamit hagyni kell otthonra is. De egyet azonban nem tudok tovább magamban tartani, mégpedig az itteni macskák farkáról van szó; az otthoniakkal ellentétben nekik nem hosszú és egyenes, hanem rövid és derékszögben meg van törve, vagy teljesen kunkori mint egy malacnak. Eleinte azt hittük, el van törve, esetleg az emberek törik el vagy vágják le nekik direkt, de később annyi ilyent láttunk, hogy ezt a teóriát el kellett vetnünk és már tudjuk, hogy genetikailag ilyenek. Na ez gondolom mindenki számára nagyon izgalmas volt, de térjünk vissza ránk.

Velünk minden rendben. Időnk nagy részét a parton töltjük, mióta közeledünk az esős évszakhoz már a napsütés sem olyan elviselhetetlenül égető és sokat tudunk heverészni  a homokban. Azért igyekszünk napozni is, hogy otthon irigykedhessetek, milyen szép barnák vagyunk. Esténként bevetjük magunkat a városba, Kuta híres az éjszakai életről, de sajnos a legtöbb szórakozóhely a legkevésbé sem kedvünkre való, mindamellett, hogy egyébként sem mulatozunk már, a következő nagy éjszakázást otthonra tartogatjuk . Egyik este viszont  találtunk egy kis pár fős underground punk bulit, egy nappal tetováló szalonként üzemelő üzletben,  ami túlságosan hívogató volt (épp a kedvenc Rancid számomat játszották) ahhoz, hogy ne vessünk rá egy pillantást és örömmel konstatáltuk, hogy kiválóan virágzik Balin a szubkultúrának eme ága, ami csak ismételten megerősítette ideköltözési terveinket. (A családtagok most ne essenek kétségbe ez a terv inkább csak ábránd...) A koncerten történt, hogy elhagytam a papucsomat, Bogyeszka pedig szolidaritás képpen elhajította a a sajátját, ami akkor jó ötletnek tűnhetett, de ennek köszönhetően azóta mindketten mezítláb járjuk Kutát. Egyik nap szét akartunk nézni kicsit tágabb értelemben véve  a környéken és robogót béreltünk, de miután több helyi is figyelmeztetett, hogy vigyázzunk a rendőrökkel, majd utána egy hajszálon múlott, hogy nem minket, hanem egy előttünk haladó turista párt állítottak meg és gondolom húztak le borsos összegekre, inkább letettük és maradtunk a gyaloglásnál. A szállásunkon mostanság gyakori az áramszünet, pontosabban az egész utcában, ami a legkevésbé sem volna gond, ha nem járna együtt a ventillátor és az internet működésének szünetelésével, amit nehezen viselünk. Tetőzendő a bajt, Bogyeszka letörte véletlenül a fali csapot épp egy ilyen áramtalan órában, következményként pedig ömlött a falból a víz és árasztotta el a fürdőszobát, szegény kis helyi szállásadóink pedig azt sem tudták mihez kapjanak a sötétben. Mi átköltöztünk egy másik szobába, ők pedig valahogy megjavították végül.

Most már csak azért izgulunk, hogy a hazafele úton ne legyen semmi gond. Van pénzünk kifizetni a plusz egy vízum nélkül itt töltött napot és a kilépési illetéket. Feltéve, hogy minden úgy megy, ahogyan mennie kell és sehol senki nem áll le akadékoskodni egy kis plusz pénz reményében, ami könnyen előfordulhat ahogy ismerjük őket. Reggel valamikor 10 körül indul a gépünk innen, majd megérkezünk Szingapúrba ahol egy laza 12 órás várakozás után tovább indulunk Helsinkibe, majd onnan Budapestre, eközben szépen visszalépdelünk pár időzónát és hét órával korábban, mint a helyi idő, otthoni idő szerint reggel 10 körül hazaérünk. 

Ezzel el is búcsúzunk, most már majd személyesen elmesélünk mindenkinek otthon minden hátralevőt. A bloggal pedig legközelebb tavasszal Peruból jelentkezünk! :)

Az a mi nagy szerencsénk, hogy vannak anyukáink, akik állandó készenlétben állnak immár 25 és 31 éve, hogy mindig kihúzzanak bajból. Most sem volt ez másképp és ezúton is köszönet a segítségért és a közreműködésért, ami nélkül valószínűleg már utcazenésznek szegődtünk volna, vagy ásnánk az alagutat egy bank páncélterme felé. Ez az egyik tanulsága az utóbbi napoknak, a másik pedig, hogy Indonézia nem is olyan olcsó mint amilyennek azt hinné az ember, főleg a turisták által sűrűn látogatott területeken, ahol hajlamosak a külföldire két lábon járó bankkártyaként tekinteni, na de térjünk vissza a történtekre.

Ubudi utolsó élményeinkről már raktunk fel képeket, de sztorival még vagyunk maradva. Eleget tettünk a meghívásnak, és délután elindultunk Pascallal együtt a fiú házába, hogy részt vegyünk a ceremónián. Nagyon szeretteljesen  és barátságosan fogadtak, az egész család körénk gyűlt, nem győztek etetni-itatni minket és elárasztani kedvességgel. Megint meglepődtünk, mennyire sok pénzt ölnek bele egy ilyen ünnepségbe az elenyésző keresetükhöz képest és milyen jó szívvel teszik. Számukra ezeknek a kis áldozati ajándékoknak az elkészítése a legkevésbé sem nyűg vagy teher, hanem egy teljesen magától értetődő "csere" egy amolyan viszonzás az istenek felé, amiért kapnak napfényt, földet, termést, családot és úgy általában az életet. A hindu vallás talán az egyik legbonyolultabban meghatározható mind közül. Több millió istenük van, nem ritkán ellentmondásos tulajdonságokkal, nehezen követhető teóriákkal és tájegységenként változó értelmezéssel, így aztán meg sem kísérlek belekezdeni a hiedelemviláguk lényegének megfogalmazásába, akit érdekel az olvasson utána (egyébként érdemes, mert nagyon érdekes) Valószínűleg csak épphogy a felszínét súrolva sikerült az ünnep lényegét is megértetni velünk, amiben megint közrejátszottak a nyelvi nehézségek és hogy olyan távol áll tőlünk ez az egész hiedelemrendszer. De nem is ez volt számunkra az esemény lényege, mivel egyikünk sem különösebben vallásos, nyilván más oldaláról ragadott meg minket, hogy helyiekkel élhettünk át egy ilyen fontos szertartást.

Miután megebédeltünk, rövid tájékoztatást kaptunk róla, hogy mi fog történni a családi templomban, felhívták rá a figyelmemet, hogy nem léphet be a nő szentélybe ha éppen menstruál, majd megfelelően felkötötték ránk a szarongjainkat és körbevezettek. A papucsot természetesen le kellett venni, (de ezt már jó ideje megszoktuk, mert Indonéziában minden helységbe mezítláb lehet csak belépni az utcáról). Azután mi hárman és a fiú leültünk az oltár elé a földre, én féloldalasan, a férfiak törökülésben. Már ki volt készítve két kis tál tele frissen leszedett virágokkal és füstölőkkel. Elsőként néhány szirom virágot dörzsöltünk szét a tenyereink közt, hogy ezzel megtisztítsuk a kezünket. Öt alkalommal imádkoztunk összesen, minden alkalommal más-más istenhez, amit csak megközelítőleg értettünk, hogy mikor éppen kihez... Először üres kézzel, homlok magasságban imára kulcsolt kézzel, köszönetet mondunk a napnak, hogy süt és minden jó energiáért ami ér minket. Másodszor egy fehér szirom virágot fogtunk meg, egy pillanatra a füstölő füstjébe tartottuk, utána az ujjaink közé fogva újra felvettük az imádkozó pózt és köszönetet mondtunk azt hiszem megint a jó energiákért, a földnek és a földi javaknak. Az "elhasznált" virágot ezután a  fülünk mögé tűztük. Harmadszor mindegyik színű virágból kellett, hogy a kezünkben tartsunk egy kicsit és ez alkalommal szabadon imádkozhattunk a "saját istenünkhöz" valamint köszönetet mondtunk, amiért van családunk, munkánk és boldogságokkal teli életünk. Negyedszer ismét minden virágból kellett csippenteni egy darabot és miután a füstölő füstje fölé tartottuk ismételten imádkoztunk egy nehezen definiálható istenhez aki a jó dolgokról és a rosszakról is gondoskodik, valamint ebbe beleszőhettük a kívánságainkat a jövőre nézve. Ötödszörre virág nélkül imádkoztunk újból, most  a világ összes istenéhez és spirituális lényéhez. Az imádságok befejeztével mi ülve maradtunk, a vendéglátónk pedig kétszer szenteltvizet fröcskölt a homlokunkra, ezután egy marék rizst adott a kezünkbe, aminek egy részét a homlokunkra, egy részét a szívünkre kellett tapasztani, egy szemet pedig megettünk. Ezzel véget is ért a dolog, megkérdezte, hogy érezzük most magunkat, mert neki mindig felemelő érzés ez a pár perc és sokkal nyugodtabb és boldogabb a befejeztével. Mi is jobban éreztük magunkat, ha nem is az istenekkel való társalgás végett, de ritkán esik meg a mi világunkban, hogy ha csak egy pár pillanatra is, de elgondolkozzunk azon, miért is vagyunk hálásak és ezt meg is tudjuk fogalmazni magunkban. Nagyon jó élmény volt.

Utána még sokat beszélgettünk, mindannyiunknak feltűnt, hogy milyen érdekes, hogy egy hindu szertartás keretein belül szabadon imádkozhat az ember más istenhez, amire válaszul azt kaptuk, hogy az ő vallásukba belefér a világ összes istene, nem rekeszt ki senkit. Sokat kérdezgetett a fiú is minket, a mi hagyományainkról, amiről mi kevésbé, Pascal templomba járó katolikusként inkább tudott mesélni, de a beszélgetés sokszor vakvágányra futott, olykor ismét a nyelvi nehézségek, olykor pedig az őszintén értetlen pillantásokkal szemben-Egy ilyen eredendően hívő fiú szemében felfoghatatlannak bizonyultak a mi egyházunk általunk nem túlságosan kedvelt szokásai és egyáltalán a tény, hogy egy vallásban lehet bármi rossz, vagy szükségtelen. Lenyűgöző volt egy 19 éves fiút hallani ilyen értelmesen beszélni, kerek mondatokban megfogalmazva arról,hogy mit gondol a világról, hogy minden amire vágyik, csak a béke és a boldogság és látni milyen őszinte összhangban van azzal amit mond. Egy korabeli srác számára otthon teljesen tabu, sőt kínos lenne egy ilyen téma, arról nem is beszélve, hogy nem hogy tizenévesek, de sokszor felnőtt emberek képtelenek erre, hogy ilyen tudatosan tisztában legyenek azzal, mire vágynak és szavakba tudják önteni azt.

Később elmentünk egy nagy, közös templomba, ahol megismételtük az előbbieket, utána pedig mikor már kezdtük úgy érezni, hogy a terhére vagyunk elbúcsúztunk és hazamentünk. Az esti órákra újból meg lettünk hívva  ugyanis hat és kilenc óra között szokás a családoknak együtt vonulni templomról templomra és feltételezte, hogy ez még izgalmas lehet számunkra. Vissza is mentünk, egyrészt mert rajtunk maradtak a kölcsön sálak amiket a szarongok fölé kötöttek ránk, másrészt ottfelejtettem a táskámat, harmadrészt kíváncsiak is voltunk az eseményekre. Sajnos túl későn érkeztünk és a vonulást lekéstük, a sálakhoz pedig ragaszkodtak, hogy tartsuk meg emléknek de legalább alkalmunk nyílt még egy kis beszélgetésre. Mikor újból a vallásra terelődött a téma, valahogy szóba jött a fogamzásgátlás kérdése, de a fiú az óvszert még hírből sem ismerte és mikor megpróbáltuk elmagyarázni miért hasznos például a betegségekkel szemben, meglepetten vettük tudomásul, hogy az AIDS-ről sem hallott még soha, sőt következtetésként azt vonta le, hogyha valaki több emberrel keveredik intim viszonyba, az biztosan meghal, úgyhogy jobbnak láttuk hamar berekeszteni a témát...

Másnap szomorú búcsút vettünk Pascaltól, elindult Kuala Lumpurra, ahol 10 napot tölt , majd utazik tovább Burmába. Mi a nap hátralevő részét leginkább pihenéssel és kis városnéző sétákkal töltöttünk, majd busz jegyet foglaltunk másnapra, hogy visszajöjjünk Bali Kutára, oda ahol az utunkat kezdtük. 

A busz valahol Kuta közepén rakott le minket ahonnan egy rémes gyaloglás várt ránk a déli napsütésben nehéz hátizsákokkal a szállásunkig. Ennyit szerintem egyikünk sem izzadt még soha, de végül nagy nehezen visszataláltunk oda, ahol legelőször laktunk és gyorsan kivettünk egy szobát, ledobtuk a cuccainkat és rohantunk is ki az óceánpartra. Az első esténk szörnyű volt ezen szörnyű helyen, ami ugyan annak tükrében amiken keresztül mentünk az elmúlt hat hétben már korántsem nevezhető sem lepukkantnak, sem különösképpen koszosnak, mint ahogyan annak idején nyilatkoztunk róla. Ennek ellenére alig tudtunk aludni, meleg volt, hangoskodtak és nagyjából egymillió szúnyog csípett meg, ezért el is döntöttük, hogy másnap továbbállunk, most már rutinos költözködőkként biztosan hamar találunk egy jobb helyet. Így is lett, találtunk egy nagyon jó kis szállást, aminek az árából is sikerült lealkudni egy keveset, úgyhogy itt már maradunk is végig, -bármilyen szomorú is leírni- míg haza nem megyünk.

A napok most nagy strandolásokkal telnek,a  víz itt remek, és hiányzott is már nagyon az ubudi hat tengertelen nap után. Megint szerencsénk van, mert a parton épp most vette kezdetét egy több napos hardcore-punk fesztivál, amire Indonézia minden részéről ideutaztak a bulizni vágyó fiatalok és elég kellemes dolog a hullámok közül hallgatni már délutántól a jobbnál jobb zenéket, majd este elvegyülni a koncertezők közt, az ő legnagyobb örömükre.Gyakran látványosságként kézről kézre adnak egy-egy fotó erejéig, amihez már hozzászoktunk ugyan , de még mindig felvidít... A zenekarok tényleg jók, megállnák a helyüket bármelyik otthoni fesztiválon, csak a bulizási szokásaik kicsit mások; furcsa, hogy homok van a lábunk alatt, nem hevernek szanaszét mindenhol sörösüvegek és az átlagéletkor húsz alatt tetőzik, minden estere nekünk nagyon bejön és szívesen haverkodunk ezekkel a srácokkal.

Kután egyébként semmi sem változott, cseppet sem érezni, hogy rég vége a szezonnak, még mindig sok a szörfös, rengeteg az árus, megy a bulizás mindenhol és számunkra most a civilizáció csúcsának tűnik ezzel "komforttal". Hátralevő időnket úgy tervezzük, igazi nyaralókként töltjük, (ugyebár ránk fér már egy kis pihenés... ) szép lassan akklimatizálódunk és szoktatjuk magunkat a gondolathoz, hogy nemsokára búcsút kell vennünk ettől a kis időre az otthonunkká vált ezerarcú országtól.