A maival együtt már csak négy napunk van hátra... Ez bizony szomorú, de részben azért vidámsággal teli, mert már valami honvágy szerű érzés nyomait kezdjük néha felfedezni magunkban a dátum közeledtével. Jó lesz újra látni mindenkit aki hiányzott, Büdlikéről nem is beszélve... Jó lesz megfürödni, kifésülni a hajamba ragadt tengervizes, homokos, koszos óriás gubancokat, élvezni a két hónapja nem tapasztalt tisztaságot és enni valami csili-curry-rizs menteset, enni egy finom levest, egy túrórudit,vagy akár csak inni egy pohár csapvizet. Ilyen és hasonló apróságokról áhítozva próbáljuk kirángatni magunkat a mélabúból. És ha már az ételeknél tartunk, ez egy remek alkalom, hogy felszólítsam az együttérző olvasókat, hogy sok szeretettel várunk mindenféle kulináris adományt, többek közt Krinyától aszaltszilvás kacsát krumplipürével, Ákostól olyan uborkasalátát amilyet szokott csinálni és Ákosnétól karamellás-banános tortát, a szülőktől mindenféle "házit", a jól megszokott és szeretett ízeket,(én anyukámnak ez ügyben már elküldtem egy terjedelmes, részletes listát) mindenki mástól pedig bármit aminek az elkészítéséhez ért és szívesen okozna vele örömet. Az utóbbi csoportba tartozóak felé ez természetesen nem kritérium, bár jó néven vennénk, az előbbiek felé viszont mindenféle baráti és családi kötelékekre hivatkozva bizakodóbb elvárásokkal fordulunk és bizton hisszük, hogy már neki is álltak az elkészítésnek.
Azt terveztük, hogy utolsó bejegyzésként összeszedjük a kimaradt kis történeteket, érdekességeket, szokásokat Indonéziáról, amelyek egyik beszámolóba sem fértek bele, de vagy túl sok apróság, vagy túl kevés lényeges információ jött össze és egyébként is valamit hagyni kell otthonra is. De egyet azonban nem tudok tovább magamban tartani, mégpedig az itteni macskák farkáról van szó; az otthoniakkal ellentétben nekik nem hosszú és egyenes, hanem rövid és derékszögben meg van törve, vagy teljesen kunkori mint egy malacnak. Eleinte azt hittük, el van törve, esetleg az emberek törik el vagy vágják le nekik direkt, de később annyi ilyent láttunk, hogy ezt a teóriát el kellett vetnünk és már tudjuk, hogy genetikailag ilyenek. Na ez gondolom mindenki számára nagyon izgalmas volt, de térjünk vissza ránk.
Velünk minden rendben. Időnk nagy részét a parton töltjük, mióta közeledünk az esős évszakhoz már a napsütés sem olyan elviselhetetlenül égető és sokat tudunk heverészni a homokban. Azért igyekszünk napozni is, hogy otthon irigykedhessetek, milyen szép barnák vagyunk. Esténként bevetjük magunkat a városba, Kuta híres az éjszakai életről, de sajnos a legtöbb szórakozóhely a legkevésbé sem kedvünkre való, mindamellett, hogy egyébként sem mulatozunk már, a következő nagy éjszakázást otthonra tartogatjuk . Egyik este viszont találtunk egy kis pár fős underground punk bulit, egy nappal tetováló szalonként üzemelő üzletben, ami túlságosan hívogató volt (épp a kedvenc Rancid számomat játszották) ahhoz, hogy ne vessünk rá egy pillantást és örömmel konstatáltuk, hogy kiválóan virágzik Balin a szubkultúrának eme ága, ami csak ismételten megerősítette ideköltözési terveinket. (A családtagok most ne essenek kétségbe ez a terv inkább csak ábránd...) A koncerten történt, hogy elhagytam a papucsomat, Bogyeszka pedig szolidaritás képpen elhajította a a sajátját, ami akkor jó ötletnek tűnhetett, de ennek köszönhetően azóta mindketten mezítláb járjuk Kutát. Egyik nap szét akartunk nézni kicsit tágabb értelemben véve a környéken és robogót béreltünk, de miután több helyi is figyelmeztetett, hogy vigyázzunk a rendőrökkel, majd utána egy hajszálon múlott, hogy nem minket, hanem egy előttünk haladó turista párt állítottak meg és gondolom húztak le borsos összegekre, inkább letettük és maradtunk a gyaloglásnál. A szállásunkon mostanság gyakori az áramszünet, pontosabban az egész utcában, ami a legkevésbé sem volna gond, ha nem járna együtt a ventillátor és az internet működésének szünetelésével, amit nehezen viselünk. Tetőzendő a bajt, Bogyeszka letörte véletlenül a fali csapot épp egy ilyen áramtalan órában, következményként pedig ömlött a falból a víz és árasztotta el a fürdőszobát, szegény kis helyi szállásadóink pedig azt sem tudták mihez kapjanak a sötétben. Mi átköltöztünk egy másik szobába, ők pedig valahogy megjavították végül.
Most már csak azért izgulunk, hogy a hazafele úton ne legyen semmi gond. Van pénzünk kifizetni a plusz egy vízum nélkül itt töltött napot és a kilépési illetéket. Feltéve, hogy minden úgy megy, ahogyan mennie kell és sehol senki nem áll le akadékoskodni egy kis plusz pénz reményében, ami könnyen előfordulhat ahogy ismerjük őket. Reggel valamikor 10 körül indul a gépünk innen, majd megérkezünk Szingapúrba ahol egy laza 12 órás várakozás után tovább indulunk Helsinkibe, majd onnan Budapestre, eközben szépen visszalépdelünk pár időzónát és hét órával korábban, mint a helyi idő, otthoni idő szerint reggel 10 körül hazaérünk.
Ezzel el is búcsúzunk, most már majd személyesen elmesélünk mindenkinek otthon minden hátralevőt. A bloggal pedig legközelebb tavasszal Peruból jelentkezünk! :)
