Az a mi nagy szerencsénk, hogy vannak anyukáink, akik állandó készenlétben állnak immár 25 és 31 éve, hogy mindig kihúzzanak bajból. Most sem volt ez másképp és ezúton is köszönet a segítségért és a közreműködésért, ami nélkül valószínűleg már utcazenésznek szegődtünk volna, vagy ásnánk az alagutat egy bank páncélterme felé. Ez az egyik tanulsága az utóbbi napoknak, a másik pedig, hogy Indonézia nem is olyan olcsó mint amilyennek azt hinné az ember, főleg a turisták által sűrűn látogatott területeken, ahol hajlamosak a külföldire két lábon járó bankkártyaként tekinteni, na de térjünk vissza a történtekre.
Ubudi utolsó élményeinkről már raktunk fel képeket, de sztorival még vagyunk maradva. Eleget tettünk a meghívásnak, és délután elindultunk Pascallal együtt a fiú házába, hogy részt vegyünk a ceremónián. Nagyon szeretteljesen és barátságosan fogadtak, az egész család körénk gyűlt, nem győztek etetni-itatni minket és elárasztani kedvességgel. Megint meglepődtünk, mennyire sok pénzt ölnek bele egy ilyen ünnepségbe az elenyésző keresetükhöz képest és milyen jó szívvel teszik. Számukra ezeknek a kis áldozati ajándékoknak az elkészítése a legkevésbé sem nyűg vagy teher, hanem egy teljesen magától értetődő "csere" egy amolyan viszonzás az istenek felé, amiért kapnak napfényt, földet, termést, családot és úgy általában az életet. A hindu vallás talán az egyik legbonyolultabban meghatározható mind közül. Több millió istenük van, nem ritkán ellentmondásos tulajdonságokkal, nehezen követhető teóriákkal és tájegységenként változó értelmezéssel, így aztán meg sem kísérlek belekezdeni a hiedelemviláguk lényegének megfogalmazásába, akit érdekel az olvasson utána (egyébként érdemes, mert nagyon érdekes) Valószínűleg csak épphogy a felszínét súrolva sikerült az ünnep lényegét is megértetni velünk, amiben megint közrejátszottak a nyelvi nehézségek és hogy olyan távol áll tőlünk ez az egész hiedelemrendszer. De nem is ez volt számunkra az esemény lényege, mivel egyikünk sem különösebben vallásos, nyilván más oldaláról ragadott meg minket, hogy helyiekkel élhettünk át egy ilyen fontos szertartást.
Miután megebédeltünk, rövid tájékoztatást kaptunk róla, hogy mi fog történni a családi templomban, felhívták rá a figyelmemet, hogy nem léphet be a nő szentélybe ha éppen menstruál, majd megfelelően felkötötték ránk a szarongjainkat és körbevezettek. A papucsot természetesen le kellett venni, (de ezt már jó ideje megszoktuk, mert Indonéziában minden helységbe mezítláb lehet csak belépni az utcáról). Azután mi hárman és a fiú leültünk az oltár elé a földre, én féloldalasan, a férfiak törökülésben. Már ki volt készítve két kis tál tele frissen leszedett virágokkal és füstölőkkel. Elsőként néhány szirom virágot dörzsöltünk szét a tenyereink közt, hogy ezzel megtisztítsuk a kezünket. Öt alkalommal imádkoztunk összesen, minden alkalommal más-más istenhez, amit csak megközelítőleg értettünk, hogy mikor éppen kihez... Először üres kézzel, homlok magasságban imára kulcsolt kézzel, köszönetet mondunk a napnak, hogy süt és minden jó energiáért ami ér minket. Másodszor egy fehér szirom virágot fogtunk meg, egy pillanatra a füstölő füstjébe tartottuk, utána az ujjaink közé fogva újra felvettük az imádkozó pózt és köszönetet mondtunk azt hiszem megint a jó energiákért, a földnek és a földi javaknak. Az "elhasznált" virágot ezután a fülünk mögé tűztük. Harmadszor mindegyik színű virágból kellett, hogy a kezünkben tartsunk egy kicsit és ez alkalommal szabadon imádkozhattunk a "saját istenünkhöz" valamint köszönetet mondtunk, amiért van családunk, munkánk és boldogságokkal teli életünk. Negyedszer ismét minden virágból kellett csippenteni egy darabot és miután a füstölő füstje fölé tartottuk ismételten imádkoztunk egy nehezen definiálható istenhez aki a jó dolgokról és a rosszakról is gondoskodik, valamint ebbe beleszőhettük a kívánságainkat a jövőre nézve. Ötödszörre virág nélkül imádkoztunk újból, most a világ összes istenéhez és spirituális lényéhez. Az imádságok befejeztével mi ülve maradtunk, a vendéglátónk pedig kétszer szenteltvizet fröcskölt a homlokunkra, ezután egy marék rizst adott a kezünkbe, aminek egy részét a homlokunkra, egy részét a szívünkre kellett tapasztani, egy szemet pedig megettünk. Ezzel véget is ért a dolog, megkérdezte, hogy érezzük most magunkat, mert neki mindig felemelő érzés ez a pár perc és sokkal nyugodtabb és boldogabb a befejeztével. Mi is jobban éreztük magunkat, ha nem is az istenekkel való társalgás végett, de ritkán esik meg a mi világunkban, hogy ha csak egy pár pillanatra is, de elgondolkozzunk azon, miért is vagyunk hálásak és ezt meg is tudjuk fogalmazni magunkban. Nagyon jó élmény volt.
Utána még sokat beszélgettünk, mindannyiunknak feltűnt, hogy milyen érdekes, hogy egy hindu szertartás keretein belül szabadon imádkozhat az ember más istenhez, amire válaszul azt kaptuk, hogy az ő vallásukba belefér a világ összes istene, nem rekeszt ki senkit. Sokat kérdezgetett a fiú is minket, a mi hagyományainkról, amiről mi kevésbé, Pascal templomba járó katolikusként inkább tudott mesélni, de a beszélgetés sokszor vakvágányra futott, olykor ismét a nyelvi nehézségek, olykor pedig az őszintén értetlen pillantásokkal szemben-Egy ilyen eredendően hívő fiú szemében felfoghatatlannak bizonyultak a mi egyházunk általunk nem túlságosan kedvelt szokásai és egyáltalán a tény, hogy egy vallásban lehet bármi rossz, vagy szükségtelen. Lenyűgöző volt egy 19 éves fiút hallani ilyen értelmesen beszélni, kerek mondatokban megfogalmazva arról,hogy mit gondol a világról, hogy minden amire vágyik, csak a béke és a boldogság és látni milyen őszinte összhangban van azzal amit mond. Egy korabeli srác számára otthon teljesen tabu, sőt kínos lenne egy ilyen téma, arról nem is beszélve, hogy nem hogy tizenévesek, de sokszor felnőtt emberek képtelenek erre, hogy ilyen tudatosan tisztában legyenek azzal, mire vágynak és szavakba tudják önteni azt.
Később elmentünk egy nagy, közös templomba, ahol megismételtük az előbbieket, utána pedig mikor már kezdtük úgy érezni, hogy a terhére vagyunk elbúcsúztunk és hazamentünk. Az esti órákra újból meg lettünk hívva ugyanis hat és kilenc óra között szokás a családoknak együtt vonulni templomról templomra és feltételezte, hogy ez még izgalmas lehet számunkra. Vissza is mentünk, egyrészt mert rajtunk maradtak a kölcsön sálak amiket a szarongok fölé kötöttek ránk, másrészt ottfelejtettem a táskámat, harmadrészt kíváncsiak is voltunk az eseményekre. Sajnos túl későn érkeztünk és a vonulást lekéstük, a sálakhoz pedig ragaszkodtak, hogy tartsuk meg emléknek de legalább alkalmunk nyílt még egy kis beszélgetésre. Mikor újból a vallásra terelődött a téma, valahogy szóba jött a fogamzásgátlás kérdése, de a fiú az óvszert még hírből sem ismerte és mikor megpróbáltuk elmagyarázni miért hasznos például a betegségekkel szemben, meglepetten vettük tudomásul, hogy az AIDS-ről sem hallott még soha, sőt következtetésként azt vonta le, hogyha valaki több emberrel keveredik intim viszonyba, az biztosan meghal, úgyhogy jobbnak láttuk hamar berekeszteni a témát...
Másnap szomorú búcsút vettünk Pascaltól, elindult Kuala Lumpurra, ahol 10 napot tölt , majd utazik tovább Burmába. Mi a nap hátralevő részét leginkább pihenéssel és kis városnéző sétákkal töltöttünk, majd busz jegyet foglaltunk másnapra, hogy visszajöjjünk Bali Kutára, oda ahol az utunkat kezdtük.
A busz valahol Kuta közepén rakott le minket ahonnan egy rémes gyaloglás várt ránk a déli napsütésben nehéz hátizsákokkal a szállásunkig. Ennyit szerintem egyikünk sem izzadt még soha, de végül nagy nehezen visszataláltunk oda, ahol legelőször laktunk és gyorsan kivettünk egy szobát, ledobtuk a cuccainkat és rohantunk is ki az óceánpartra. Az első esténk szörnyű volt ezen szörnyű helyen, ami ugyan annak tükrében amiken keresztül mentünk az elmúlt hat hétben már korántsem nevezhető sem lepukkantnak, sem különösképpen koszosnak, mint ahogyan annak idején nyilatkoztunk róla. Ennek ellenére alig tudtunk aludni, meleg volt, hangoskodtak és nagyjából egymillió szúnyog csípett meg, ezért el is döntöttük, hogy másnap továbbállunk, most már rutinos költözködőkként biztosan hamar találunk egy jobb helyet. Így is lett, találtunk egy nagyon jó kis szállást, aminek az árából is sikerült lealkudni egy keveset, úgyhogy itt már maradunk is végig, -bármilyen szomorú is leírni- míg haza nem megyünk.
A napok most nagy strandolásokkal telnek,a víz itt remek, és hiányzott is már nagyon az ubudi hat tengertelen nap után. Megint szerencsénk van, mert a parton épp most vette kezdetét egy több napos hardcore-punk fesztivál, amire Indonézia minden részéről ideutaztak a bulizni vágyó fiatalok és elég kellemes dolog a hullámok közül hallgatni már délutántól a jobbnál jobb zenéket, majd este elvegyülni a koncertezők közt, az ő legnagyobb örömükre.Gyakran látványosságként kézről kézre adnak egy-egy fotó erejéig, amihez már hozzászoktunk ugyan , de még mindig felvidít... A zenekarok tényleg jók, megállnák a helyüket bármelyik otthoni fesztiválon, csak a bulizási szokásaik kicsit mások; furcsa, hogy homok van a lábunk alatt, nem hevernek szanaszét mindenhol sörösüvegek és az átlagéletkor húsz alatt tetőzik, minden estere nekünk nagyon bejön és szívesen haverkodunk ezekkel a srácokkal.
Kután egyébként semmi sem változott, cseppet sem érezni, hogy rég vége a szezonnak, még mindig sok a szörfös, rengeteg az árus, megy a bulizás mindenhol és számunkra most a civilizáció csúcsának tűnik ezzel "komforttal". Hátralevő időnket úgy tervezzük, igazi nyaralókként töltjük, (ugyebár ránk fér már egy kis pihenés... ) szép lassan akklimatizálódunk és szoktatjuk magunkat a gondolathoz, hogy nemsokára búcsút kell vennünk ettől a kis időre az otthonunkká vált ezerarcú országtól.
