Közhelyes de tény és való, hogy gyakran utazás közben maga az út a lényeg és nem is a megérkezés. Az elmúlt napjainkra és sokszorosan igaz volt és bár maga Flores szigete (legalábbis az a része amit láttunk) nem volt nagy szám mégis a legteljesebb elégedettséggel gondolunk rá vissza.

Mikor megérkeztünk Mataramba, még volt egy kis időnk a busz indulásáig, amit semmittevéssel akartunk elütni, de két helyi azonnal ránk támadt. Nem bírják elviselni, ha fehérek csak úgy el vannak valahol anélkül, hogy körbe ne állnák őket páran a kérdéseikkel, a jobbnál jobb ajánlataikkal vagy csak simán megbámulni. Tapintatnak, jól neveltségnek vagy diszkréciónak a nyoma sincs bennük és botrányosan tolakodóak amin mindig felbosszantom magam, pedig hát nem az ő hibájuk és most ez nem is tartozik ide a történet szempontjából. Az egyikük addig addig mosta az agyunkat, míg végül már biztosak voltunk benne, hogy igaza van, nekünk akar jót és most nyomban menjünk vele egy patikába megvenni azt a malária elleni gyógyszert amit ő sosem hagyna ki ha Floresra megy, nem számít az ára mert az élete többet ér. Mondanom sem kell később kiderült, hogy  Floresen nincs malária, ha mégis előfordulna, akkor sem most mikor száraz évszak van és szúnyognak nyoma sincs a szigeten, a gyógyszer pedig valami antibiotikum amit leginkább súlyos nemibetegségekre írnak fel szigorú orvosi felügyelet mellett, úgyhogy jobbnak találtuk nem beszedni. Kétszázezer rúpia mínusz, (kb. 4000 Ft.) de hát van ez így... Egy másikuk csupán a motoros szolgálatait ajánlotta fel némi aprópénzért,  hogy kettejük mögé felülve elmenjünk a Mc donald's-ba amit képtelen lettem volna kihagyni ha már ismét a fővárosban járunk.

Miután jóllaktunk visszamentünk a buszpályaudvarra és elfoglaltuk a helyeinket. Elkövettük azt a roppant amatőr hibát, hogy a hátizsákunkat már előre bepakoltuk a busz csomagtartójába, így mire visszaértünk már egy egész piac feltöltésére elegendő mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt és mindenféle lim-lomot pakoltak a táskánk elé és hallani sem akartak róla, hogy ezt újból ki kelljen rámolni miattunk, így egyértelmű fagyhalál várt ránk a busz út alatt, mert minden meleg holmink a csomagunkban maradt. Komolyan veszik itt ezt, hogy a légkondicionálás presztízs kérdés és mivel egy "jobb kategóriájú" busszal utaztunk nem is spóroltak vele ahogyan a szünet nélkül ordító indonéz pop zenével sem, ami stílusra leginkább egy kilencvenes évekbeli szappanopera főcímdalára emlékeztet és annyira hallgathatatlanul egyforma, hogy észre sem venni mikor ér véget az előző és kezdődik el az újabb sláger. Füldugót szerencsére vittünk, de kevésnek bizonyult a hangerővel szemben.

Csak négyen utaztunk turisták a buszon és jó indonéz szokás szerint egy helyre ültettek minket fehéreket, később kiderült, hogy szerencsétlenségünkre a busz hátuljába. Természetesen a legkevésbé sem szerettünk volna barátkozni velük eleinte, sőt az egyiküket már ránézésre megutáltuk, mert szegény másikat -akivel nem együtt érkeztek csak a buszon találkoztak- szünet nélkül traktálta a történeteivel és kellően átéreztük annak a helyzetét aki pihenni szeretett volna és nem hagyták. A sokat beszélőt Pascal-nak a másikat Sacha-nak hívják amit csak órákkal később tudtunk meg, de az egyszerűség kedvéért könnyebb lesz már a nevükön említeni őket. Pascal az ellenszenves, egy nagydarab róka szemű kopasz, erősen krisnás-buddhista-hindu beütésű egzaltált, kissé taszító megjelenésű és ránézésre régóta úton levő kanadai, aki szerencsétlenségére mindkettőnket emlékeztetett  egy olyan ismerősünkre akit nem kedvelünk különösképpen. Sacha pedig egy ránézésre szimpatikus valamivel fiatalabb kócos hajú bajuszos belga, aki úgy néz ki, mintha a Félelem és reszketés Las Vegasban c. film utólag kivágott harmadik szereplője lenne, de legalábbis a két szereplő furcsa keveréke. Nyakig koszosan, kigombolt Acapulco ingben, mezítláb, amin rögtön látszott, hogy nem egy órája vált meg a cipőjétől és így is szándékozik végigvinni az utat. Később ők lettek a legjobb barátaink, de előtte még életünk legrémesebb buszos utazása várt ránk.

Ahogy már panaszkodtam rá, rettenetesen hideg volt. Mivel nem volt nyitható ablak, így a klíma miatt felgyülemlő pára csurgott az ablakokon és egy sávban csöpögött a tetőről. Ülőhely nem volt elég, ezért, hátulról előre fele elkezdték feltölteni az ülések közti közlekedő sávot csomagokkal és emberekkel. Mellém egy hatalmas répás zsák jutott, egy jó esetben azon alvó helyivel, aki viszont néha jobbnak látta a térdemre hajtani a fejét, náluk ez teljesen természetes. Mögöttünk már csak pár ülés volt ahol egy kupacban aludtak egymás hegyén hátán asszonyok, férfiak, gyerekek, akik egytől egyik imádnak sírni, ordibálni, köhögni, telefonálni, vagy csak hagyni hadd csöngjön a telefonjuk percekig, a lehető legjobb érzékkel eltalálva mikor sikerülne egy pillanatra elszenderednie a szegény utasoknak. Egyébként is nagyjából 2-3 óránként óriási ordibálások közepette megálltunk, mert valaki le vagy fel szeretett volna szállni, ez újabb átrendezkedésekkel, egymásra taposásokkal és kiabálásokkal jár, de ezt még mind meg lehet egy idő után szokni. A kedvencünk viszont a nem messze mögöttünk ülő okádó férfi volt, aki nem zavartatta magát a legerősebb hanghatásokkal kísérni ezt a műveletet és olyan húsz percenkét megismételni, ezzel egy időben gyomorforgató bűzzel árasztani el a buszt, amit orvosolandó pár percenként valami hasonlóan gyomorforgató dezodort fújkált a levegőbe. Ez így összességében már éppen elegendő volt, hogy a lehető legmorcosabb hangulatban szálljunk le a buszról, először az első kompnál, ami nagyjából két óra alatt átvitt Sumbava-ra és az eddigieket kárpótolandó, az óceán közepéről néztünk végig egy csodás naplementét, majd a sötétedést, ami számomra különösen elragadó volt, mert még sohasem voltan hajón éjszaka és a koromfekete hullámokon ringatózni a koromfekete csillagos ég alatt még akkor is csodás, ha hamar feledteti az élményt a második felvonás ami ezután ránk várt egy újabb sok órás buszozás alatt. Egyszer csak valahol látszólag a  semmi közepén, egy busz pályaudvaron vagy piacon, még jóval világosodás előtt felszólítottak minket, hogy szálljunk le, odaadták a csomagunkat és otthagytak. Elég értetlenül néztünk egymásra négyen a két turistával, mert úgy tudtuk a busz a következő kikötőig visz és mert nem sok tájékoztatást kaptunk az angolul nem beszélő helyiektől, akik mind nagy üggyel bajjal intézték a kis dolgaikat körülöttünk. Pascal (akiről már ekkor kezdett világossá válni, hogy ő lesz a vezérünk) kiderítette végül, hogy át kell szállnunk egy "fapados" kisbuszra, ami páróra múlva indul és amin hála az égnek már nem volt légkondi, viszont voltak nyitott ablakok, lehetett dohányozni és természetesen üvöltött tovább a zene. Már önmagában öröm volt a hányós embertől megszabadulni, nem hogy még a friss levegőn ülni úgyhogy ezen rozoga kis buszon végre tudtunk pihenni egy kicsit. Így utaztunk Sape-ig, Sumbawa kikötőjéig ahol átszálltunk végre valahára a nagy kompra ami hozzávetőlegesen nyolc óra alatt kellett volna, hogy átvigyen minket Floresra. Eddigre már kicsit megenyhültünk útitársainkat illetően és pár szavas kis beszélgetésekbe is keveredtünk velük, de időnk nagy részét heverészéssel és az alvás bepótolásával töltöttük. Az út maga nagyon szép volt, jól esett a friss levegő, szép volt a táj, az apró kis szigetek amik közt haladtunk és jól esett enni is pár falatot. 

Pár órás késéssel megérkeztünk Labuan Bajo-ra, Flores kikötővárosába. Elbúcsúztunk a két útitársunktól és elindultunk körbenézni, mivel halálosan fáradtak voltunk és minden vágyunk csak egy kedves kis szállás, egy ágy és egy zuhany volt. Az egy utcás városban öt percen belül újból összefutottunk Sachaval és Pascallal és mivel amúgy is kínosnak éreztük, hogy egy napja együtt utazunk és ennyi haverkodásra futotta tőlünk, mikor Sacha megkérdezte, nem iszunk-e valamit  a megérkezés örömére szálláskeresés előtt, azonnal igent mondunk. Beültünk egy nagyon hangulatos tető teraszos fetrengős helyre ami később a törzshelyünk lett és ugyan az egy sörből több lett, de hosszas beszélgetésbe kezdtünk, aminek köszönhetően később együtt vettünk ki szobát és pár napra kis csapattá formálódtunk.  Amit már ránézésre tudtunk róluk kiegészült azzal, hogy Pascal tanulási gondokkal küzdő gyerekeket tanít, 39 éves, nemrégiben eladta a házát és most hét hónapja úton van, bejárta Indiát, Nepált, Laoszt és Kambodzsát, volt egy szívműtéte és valami szerkezet be is van építve a testébe, biztonság kedvéért, hogyha a szíve ismét leállna, a lábfején van valami gusztustalan bőrhiba (ami nyilván csak engem zavar ennyire, de tényleg gusztustalan) és egyébként valóban kissé egzaltált, de rendkívül jó fej és ahogy sejtettük igazi szervezkedő típus amivel nagyban megkönnyítette az elkövetkezendő napjainkat. Sacha is már öt hónapja van úton, de ő eddig Balin és a Gili szigeteken dolgozott egy búvár shopban, mivel ő maga is elkötelezett búvár és Floresre is azért jött, mert itt található a világ egyik legszebb vízalatti élővilága, 24 éves (sokkal idősebbne hittük) egy hetet tölt Floresen  ahonnan repül tovább Nepal-ba, majd karácsonykor hazamegy Brüsszelbe. Később még kiegészültünk Richarddal, aki egy francia mérnök és amolyan tipikus csendes intelligens fajta, vele ugyan nem töltöttünk együtt sok időt, de az estéink szerves résztvevője volt. Nagyon hamar a szívünkbe lopták magunkat, magunk sem tudjuk miért, most is épp arról beszélünk,hogy  rendesen hiányoznak.

A következő napokat semmittevéssel, városnézéssel töltöttük, illetve Bogyeszka két napot ágyban fekve egy lázas hasmenéses gyomorrontásnak hála. Labuan bajo egyébként nem túl nagy szám, valóban egy utca az egész messzebbre pedig csak több órás autó vagy motor úttal lehetett volna eljutni amire nem vállalkoztunk. Strandja nincs, illetve van, de életemben nem láttam ennyire koszos strandot,a víz valóságos szemét tenger és jobbnak láttuk kihagyni a fürdőzést. Flores elvileg erős keresztény többséggel rendelkezik a portugál hódításnak köszönhetően, ez azonban itt a  fővárosban nem igazán érvényesült. Láttunk két keresztény templomot ami nagyon érdekesen festett ilyen közegben, illetve néhány helyi nyakában kereszt lóg, és sokan isznak alkoholt, de ezen kívül semmi másban nem mutatkozott meg, hogy más lenne a vallás. A Kelimutu vulkánt végül ki kellett hagynunk, mert sehogy sem fért volna bele a költségvetésbe, elutazni 800 kilométerrel távolabbra a sziget másik felébe. Komodót viszont  mindenféleképpen látni akartunk, úgyhogy ráfeküdtünk a túra megszervezésére. Az Öreg - eddigre már így hívtuk- vagyis Pascal is feltétlenül meg akarta nézni a szigetet, Sacha inkább a búvárkodást választotta, úgyhogy hárman álltunk neki a szervezkedésnek és pár nap múlva készen is álltunk az útra.

Kibéreltünk egy hajót, ez egy helyi kis ladik, elég rozoga, de a célra tökéletesen megfelel. A hajóhoz járt egy kapitány és két matróz, illetve teljes ellátás, ami a kajában és az alváshoz egy matracban és egy takaróban merült ki de ennél többre nem is volt szükségünk. Úgy volt, hogy csak mi hárman leszünk a hajón, de kiderült, hogy az iroda a helyieket nem számolja utasnak, így végül öt jakartai lány is velünk tartott, akik szerencsére nem hogy terhünkre nem voltak, de borzasztóan kedvesek, tiszták, jól neveltek, értelmesek voltak és jó volt őket hallgatni, ahogy meséltek róla milyen az élet itt az ő szemszögükből. Hát Jakartán egészen más mint itt "vidéken". Nem véletlen, hogy nekik volt egyáltalán pénzük rá, hogy elutazzanak egy ilyen útra, fordítva egy Floresen élőnek, lehet, hogy sosem futná rá, hogy Jakartára menjen. Látszott, hogy jobb módúnak számítanak, és mindegyikük tanult, volt köztük jogász, volt aki a kormánynak dolgozott és volt aki bankban. Nagyon kellemes és szerény  útitársnak bizonyultak.

Az út a következőképpen nézett ki: először megálltunk Rinca szigetén, ami szintén tagja a komodói nemzeti parknak és az egyike annak a négy szigetnek ahol élnek komodói sárkányok. Tettünk egy kisebb túrát, láttunk pár lusta, ránézésre nem is olyan félelmetes sárkányt, kirándulgattunk kicsit, majd visszamentünk a hajóra. Következőleg lehorgonyoztunk a "Pink Beach" partjától nem messze, ami kiváló szorkelező hely annak aki szereti, de nekem valahogy nagyon nem megy ez a maszkban, pipával légzés és néhány próbálkozás után rájöttem, hogy inkább megkímélem magamat a fulladástól. Bogyeszka viszont imádja és megint csodálatos állatokat és korallokat látott. Hatalmas halakat, még ráját is, a többiek láttak egy teknőst is, de arról ő sajnos lemaradt. A Pink Beach egyébként legnagyobb csalódásomra nem is rózsaszín. Nagyon nagy jóindulattal, a fehér homokba keveredő piros korall szemcséket messziről lehet halvány rózsaszínesnek látni, de ez a jelenség nem olyan intenzív, hogy indokolttá tegye a névadást. Itt egy kisebb közjátéknak köszönhetően (hála nekem) tovább vesztegeltünk a kelleténél, ugyanis mikor a hajónk mellé ért egy kisebb motorcsónak és felajánlotta, hogy kivisz a partra én örömmel bepattantam fényképezőgépestül, majd értetlenül vettem tudomásul, hogy a csónak elhajt és többet vissza sem jön és míg a többiek vissza tudtak úszni én a parton maradtam a fényképezőgéppel. Végül Bogyeszka és Paskal visszaúsztak a hajóig, majd a hajótól vissza a partra, egyik kezüket feltartva, hogy szárazon kijuttassanak néhány zacskót, amibe belecsavartuk a fényképezőt és így újból feltartott kézzel vissza a hajóig, szép lassan, hogy tartsák velem a lépést, vagyis inkább, hogy én tudjam tartani velük.

Naplementét nézni egy kis sziget volt betervezve ahol valami flying fox, vagyis repülő róka nevezetű lényeket kellett volna látnunk, amikről megtudtuk, hogy hatalmas gyümölcsevő denevérek, de már nem is laknak azon a szigeten, ahol miattuk horgonyoztunk. Az odaúton viszont kétszer is láttunk delfineket nem messze a hajónktól aminek sokkal jobban örültünk mint bármiféle denevérnek. A naplemente megint elragadó volt ahogy az élmény is ami rögtön a lehorgonyzás után fogadott. Épp hogy megálltunk, minden oldalról kis egy-két személyes csónakokkal feltűntek a vízicigányok, körbevették a hajónkat és minden oldalról bekerítve minket pakolták fel az eladni kívánt portékájukat. Rengeteg igazgyönygöt, nyakláncokat, kis faragott szobrocskákat, és egy pillanat alatt egyfajta vízi piac kerekedett körülöttünk. Nem nagyon veszünk ilyesmiket soha, mert nem szeretnénk szórni a pénzt, de most nem tudtam ellenállni egy igazgyönygös gyűrűnek, amit hatalmas alkudozás után végül 80000 rúpiáért sikerült megszereznem, nagyjából 1500 forintért.

A vacsoránk kiváló volt, sok helyi specialitással, igazi kis finom falatkákkal, vacsora után pedig tovább indultunk egy szélcsendesebb öbölbe ahol gyenge a hullámverés és alkalmas a hely az éjszakázásra. A fekvőhelyek elkészítése elég egyszerűen zajlott, mivel a hajó egy légterű és nincsenek kabinjai, így mindannyian a fedélzeten aludtunk. Néhány nagyobb matrac jutott az öt lánynak egy sorban, egy másik sorban meg nekünk hármunknak. Mi hárman még nem akartunk ilyen korán lefeküdni aludni, úgyhogy felmásztunk a "kapitányi bódé" feletti tetőre nézni a csillagokat és Bogyeszkával egyhangúan kijelenthetjük, hogy életünk egyik legemlékezetesebb estéje következett. Mivel a hajón már mindenki más aludt, nagyon csendesnek kellett lennünk, de eleve nem vágytunk nagy őrjöngésre, csak halkan elbeszélgettünk, vagy éppen csak csendben néztük az eget. Kísérteties kopár hegyek vettek körül az öböl egyik oldaláról, ahol a nyílt tengerre láttunk pedig a horizont teljesen eltűnt az ég és a víz között. Síri csend és korom sötét volt, csak a csillagok, néha hulló csillagok és hold világított, Portishead-et és Dead can dance-t hallgattunk és volt valami egészen varázslatos abban ahogy így a világ végén, a semmi közepén ringatóztunk a nyugodt tengeren. Már már giccsbe hajló tökéletesség vett minket körül egész este és mindhárman kijelentettük, hogy simán ott maradtunk volna szívünk szerint örökre. Legvégül, amin már csak nevettünk, mert annyira túlzás volt ez a sok szépség után, mikor Bogyeszka lement pisilni, arra lett figyelmes, hogy ahogy belemeríti  vödröt a hordóba, amivel rendszerint le kell öblíteni a WC-t, valami elkezd csillogni villogni a vízben és ahogy kiönti, ezernyi kis apró csillag ömlik ki belőle. A foszforeszkáló planktonok voltak persze megint, de ennél idillibb befejezést keresve sem találhattunk volna az estének, mint hogy még a  vécében is valami varázslatos folyik.

A szabad levegőn, földön alvás remek volt, csak én túrtam ki Bogyeszkát, aki így Pascal mellé kényszerült és az ő éjszakájuk talán kevésbé telt kényelmesen mint az enyém. Mivel elég későn feküdtünk le,  pár órával később , még a napfelkelte előtt mikor arra a drasztikus ébresztésre keltünk, hogy a kapitány túráztatja a motort, kicsit még morcosak voltunk, de a hajó út megint olyan szép volt, hogy hamar jobb kedvre derített. Az aznapi első állomásunk Komodó sziget volt, ahol megint vártak a sárkányok. Itt már nagyobb és több példányt láttunk, nagyon tetszettek. A parkból kifele menet találkoztunk egy amerikai fotóssal, aki korábban a National Geographicnak dolgozott, most pedig egy filmes stáb kérte fel, mivel szakértő az ilyen vad jószágok terén, hogy figyelje meg pár napig a viselkedésüket. Ő bent is aludt a parkban, persze helyi vadőrökkel, és elmesélte, hogy éjjel látta, amint összeverekednek a kaján egy vaddisznóval, ugyanis itt a vaddisznók is húst esznek és hogy a vaddisznó került ki győztesen a küzdelemből, ami mindenkit nagyon meglepett. A fotós (a nevére nem emlékszünk) nem tudott volna másképp visszajutni Floresre, úgyhogy végül csatlakozott hozzánk és velünk utazott vissza a szigetre. Hazafele még egy helyen megálltunk sznorkelezni, és megint csodaszép halak következtek. Az út utolsó szakaszára be volt tervezve, hogy megállunk egy ponton, ahol óriás ráják élnek, a víz pedig olyan tiszta, hogy a hajóról lehet őket látni, de túl viharos volt a tenger és nagy hullámoktól nem nagyon látszott semmi. Egyet láttunk talán, de az sem biztos, hogy nem csak valami árnyék volt. Kárpótlásul megint láttunk viszont delfint, aztán kora délután visszaértünk a kikötőbe. Száz százalékig meg voltunk elégedve mindnyájan a kiruccanással.

Este Elbúcsúztunk Sachatól, mert ő másnap reggel korán indult ki a reptérre. Beültünk a törzshelyünk teraszára ígéreteket tettünk, kaptunk, hogy ki mikor fogja meglátogatni a másikat a Budapesten, Brüsszelben, vagy Kanadában, aztán hazasétáltunk. Bogyeszkával még elmentünk boltba, ő jó szokása szerint mezítláb csoszogott és volt szerencséje belelépni egy döglött patkányba, ami csak azért gusztustalan nagyon mert ilyenkor későn este már nincs víz a szálláson, úgyhogy lemosni sem tudta a lábát, de saját bevallása szerint még jó puha és meleg is volt a kis bundája... A másnapot már Sacha nélkül töltöttük, csak az Öreggel, és különösebben nem csináltunk semmit. Este együtt vacsoráztunk friss tűz fölött sütött halat és kalamárit de vele túlzott búcsúzkodásba se fogtunk, mert még több mint valószínű, hogy összefutunk újra Balin mielőtt hazamegyünk. Aztán eljött a tegnap reggel és elindultunk vissza Lombokra. Egy újabb 24 órás út várt ránk, most kicsit zökkenőmentesebb ugyan mint odafele menet, de azért így is nagyon fárasztóra sikerült. Most pedig már itt vagyunk újra a jól megszokott helyünkön, Kuta Lombokon. Éppen esik az eső, ami eddig nem fordult elő soha, de lassan csak közeledik az esős évszak. Élvezzük a "kényelmet" és a "tisztaságot" és egy óriás maratoni alvásra készülődünk.