Nos, ahogy ígértük, egy hosszú beszámoló következik. Aki csak arra kíváncsi élünk-e, azt megnyugtatjuk, hogy de még mennyire! és aztán lapozzon, mert ez tényleg hosszú lesz.
Ahhoz, hogy kiderüljön, hogy is kerültünk ide, meg kell említeni, néhány jelentéktelennek tűnő körülményt. Még a lomboki Kután ebédeltünk négy nappal ezelőtt a kedvenc warung-unkban (így hívják itt az éttermeket) amikor egyszer csak felbukkant egy szörfös-hippi kinézetű srác, széles vigyorral és ránk köszönt magyarul. Ő Dino, akiről kiderült, hogy már másfél éve él Lombokon, egy búvár centert vezet az ausztrál üzlettársával, tőlünk nem messze lakik egy kedves és meglepően civilizált házban, ahová meg is invitált minket aznap estére, ugyanis elmondása szerint még sosem találkozott a szigeten magyarokkal a saját barátait és rokonait leszámítva, így nagyon megörült a társaságunknak.
Este át is mentünk hozzá és hosszas beszélgetés, rengeteg hasznos információ és pár Bintang után meg is született az új útitervünk. Még korábban lefoglaltunk egy transzfert Sengigi-be a sziget túloldalára, de Dino rábeszélésére lemondtuk, az óriás hátizsákjainkat otthagytuk a házában, egy kis táskába bepakoltunk néhány cuccot, ami pár napra elegendő lehet ( közben már úgyis rájöttünk, hogy feleslegesen sok holmit cipelünk magunkkal, mert egy fürdőruhán és pár pólón kívül semmi sem kell, Bogyeszka is mióta kint vagyunk egy szál fürdőnadrágban jár) majd motort béreltünk másnap kora reggelre. Dino felvértezett minket pár telefonszámmal és némi útbaigazítással, hogy hol-mit érdemes megnézi illetve kinél érdemes megszállni és reggel el is indultunk a nagy Lombok körre. Ezt szó szerint kell érteni, elindultunk lentről és az óramutató járásával ellenkező irányban haladunk körbe, némi kitérővel a sziget közepére a nagy vulkánra.
Első nap, Rinjani vulkán.
Délután megérkeztünk a hegyek közé. Már önmagában az út is elragadó volt, ahogy emelkedünk egyre magasabbra és ahogy változott a táj. Számomra érthetetlen, hogy hogyan sikerült ilyen simán, a hely ismerete nélkül eljutnunk A-ból B-be, de Bogyeszka remekül menedzselte az ügyet, ahogyan ugyancsak dicséretet érdemel, hogy milyen jól vezetett végig, annak ellenére, hogy nincs sok gyakorlata benne. Szóval Bogyeszka vezetett én pedig mögötte kapaszkodtam, királynő módjára integettem és fogadtam az út széléről üvöltöző helyiek köszöntéseit és utánunk szaladó gyerek csoportok "hello mister" vagy "bule, bule!" kiáltásait (ez indonézül fehér embert jelent)
Lombok közepén egy nagy hegység terül el, aminek a csúcsa a Rinjani vulkán. Ez 3726 méter magas, de a csúcsra már csak gyalogosan lehet felmászni, viszont olyan 1500 méter környékén számtalan kis falu fekszik, ezek közül választottunk egyet, ahol aznap éjszakázzunk. Volt szerencsénk egy helyi tanár házában megszállni, akitől mindamellet, hogy az eddigi legjobb, legszebb, legtisztább szállásunkkal szolgált, sok egyebet is kaptunk. Nagyon a szívünkhöz nőtt ez az ember, úgyhogy kötelességünknek érezzük, hogy egy kicsit meséljünk róla és legalább néhány apróságot kiragadva, megpróbáljuk leírni, milyen is ott az élet.
A falujában nem jellemző módon ő egyetemet végzett a sziget fővárosában. Pedagógiát tanult és később gyerekeket tanított angolul. Ennek ellenére az ő angolságát is roppant nehéz megérteni, ugyanis minden indonéz rémes kiejtéssel beszél, az F és a V hangok helyett P-t mondanak, ami éppen elég ahhoz, hogy teljesen félre lehessen érteni és hiába lehet egy idő után megszokni, mindenképpen nehézségeket okoz a beszélgetés során. Szóval a ház ura az egyetem után visszaköltözött a falujába, ahol jómódú embernek számít. Három húsz év körüli fiút fogadott, (lévén neki csak lánya van akit éppen szintén egyetemre járat) és ők segítenek neki a ház körüli munkában. Epret, édesburgonyát és természetesen rizst termesztenek. A mai napig járnak hozzá régi diákjai tanulni, na nem azon a hagyományos módon, hanem mesék, történetek formájában okítja őket, ahogy a három fiút is, és mindenek előtt angol nyelvet igyekszik a fejükbe verni, hiszen ez az egy kitörési lehetőség van a környéken. A faluba húsz évvel ezelőtt még út sem vezetett, ez is az oka , hogy nagyon elszigetelten élnek, azon kívül, hogy rendkívül hagyománytisztelő és vallásos nép. Ez a régies, lassú, ráérős, szokásokra hagyatkozó életmód keveredik az egyre betörekvő modern világgal, amire a fiatalok mindennél jobban vágynak és hihetetlenül büszkék tudnak lenni egy tévére, vagy egy "divatos" ruhára. Armashi, (a vendéglátónk) erre azt mondja, hogy ő egy modern ember és látott sokat a világból, de sohasem szabad elfelejteni, hogy ha nem lettek volna régi emberek, most ők sem lennének itt. Ő ezt annyira komolyan veszi, hogy mióta felhagyott a tanítással, azóta a saját történelmük kutatásával foglalkozik, ráadásul olyan komoly szinten, hogy egy új-zélandi kutató csoporttal, államilag támogatott projekten dolgozik, aminek a célja egy olyan könyv megírása, amiben összegyűjtik a helyi legendákat, tradíciókat, régi eszközöket kutat fel ás jár utána, mire, hogyan használták az őseik és így próbálnak egy hiánypótló művet megalkotni, mert ezidáig ezt senki nem foglalkozott ilyen mélységekben a történelmükkel.
Armashi a fiúkkal együtt, rendkívüli barátsággal fogadott és elmondta, mennyire örül, a nyugati vendégeknek, mert így a fiúk is gyakorolhatják az angolt és találkozhatnak a külvilággal. A fiúknak szégyelljük, de elfelejtettük a nevét, úgyhogy továbbra is csak így lesznek megemlítve. Miután lepakoltunk, elmondta, hogy este a felesége főz ránk vacsorát, utána tábortüzet rakunk, ami a hegyi hideg levegőben elég kellemes esti programnak ígérkezett, addig pedig a fiúk állnak rendelkezésünkre mindenben. Visszaszálltunk a motorra és körbenéztünk a környéken. A környék pedig olyan volt, mintha időutazáson vettünk volna részt, és pillanatok alatt elvarázsolt minket, a panorámájával, az ültetvényekkel, csípős friss levegőjével és a szünet nélkül mosolygós emberekkel. Sötétedés előtt nem sokkal visszamentünk a szállásra, mert a fiúk megígérték, hogy elvezetnek minket egy kisebb dombra ahonnan megnézhetjük a naplementét. Így is lett, ők ketten és mi ketten robogóra pattantunk és elindultunk. A két srác aki elkísért, ragyogott a boldogságtól, hogy velünk tölthetik az idejük. Még a napnyugta előtt átsétáltunk egy bambusz erdőn, majd elvezettek egy hét házból álló kis eldugott településhez, ami a falu legrégebbi hét háza volt. Ezek vályogból épültek, ma már nem lakik bennük senki, de egy pár szóban meséltek róla, hogy 1-2 száz évvel ezelőtt épültek (pontosan persze ők sem tudják mikor) és körbevezettek bennük minket. Elmutogatták, hogy a ház melyik részében alszanak a lányok, hol a fiúk, hol a tűzrakó hely, ami mellett a nagymama mindenkori kiváltságos fekhelye található és beavattak néhány régi történetbe. Utána felkaptattunk a dombra, megnéztük a naplementét, ami a felhős ég miatt ugyan nem sikerült olyan szépre, de a kilátás mindenért kárpótolt. Lefele megmutattak egy fát, aminek aki a leveléből eszik megőrül (valószínűleg valami hallucinogén növény lehetett) Bogyeszkának nagyon tetszett, de végül kihagytuk inkább.
Miután hazaértünk - eddigre tényleg otthon éreztük magunkat- már készült a vacsora. hiába erősködtünk, nem akartak velünk együtt enni, gondoljuk, hogy ez egyfajta tisztelet jele a vendég fele, viszont jobbnál jobb fogásokat szolgáltak fel.Néhány közülük a mi ízlésünknek fogyaszthatatlan tűnt, de mennyiségre és minőségre is az eddigi legjobb vacsoránk volt. Míg ettünk az egész család ott állt körülöttünk és néztek, ami kissé zavarba ejtő volt, de később oldódott a hangulat ahogy elkezdődtek a mesék. A várva várt tábortűz mellett folytatódtak a történetek, amik a körítés nélkül is fantasztikusak lettek volna, de a hidegben a csillagos ég alatt, a fölénk magasló vulkánnal a háttérben igazán varázslatossá tették az estét.
Itt ragadnánk meg az alkalmat, hogy elmeséljünk néhány dolgot Lombokról, ezeknek az információknak nagy részére aznap este tettünk szert.
Lombokon annak idején egy igazi bennszülött nép élt, meztelenek voltak, csak pálmalevelekkel takarták a testüket és nem hittek semmilyen istenben. Illetve hittek, de nem tudták, hogy a fa, a hegy, vagy a virág az isten és természetközeli nép módjára élték a mindennapjaikat. Míg nem Jáva szigete felől jött egy ember, -akkoriban ott már kemény ortodox iszlám tombolt- és a történet szerint nem tanított az embereknek semmi mást, csak hogy, hordjanak ruhát, hogy Allah az Egy Isten és Mohamed az ő prófétája és azóta is ez a hit tartja magát. Sokban különbözik az itteni iszlám hit a világ többi tájától, ők napi öt helyett háromszor imádkoznak és hisznek a szellemekben, a természetfölötti lényekben. Hindu vallásnak nyoma sem volt a szigeten, egészen addig, míg el nem kezdtek háborúzni Balival. A háború során létrejött kavarodás alatt kerültek át hindu hitű emberek, akik jelenleg is kisebbséget alkotnak, leginkább a fővárosba koncentrálódva. A radikális iszlám kirekesztés ellenére, itt remekül megférnek egymás mellett a vallások, erre egy jó példa, amit kis kitérőként elmesélt Armashi és most elfogunk mi is. Mivel a hegyekben rengeteg állat él, ezért mindig is sokat vadásztak. Vannak szarvasok, vaddisznók, majmok, dzsungel csirkék (amikről nem tudjuk mi lehet, de tetszik a neve). Régebben még bambusz lándzsákkal mentek a vadak után, később eldurvult a helyzet amikor szert tettek puskákra és igencsak meg is csappant a szarvas populáció. Viszont a vaddisznókkal azóta sem jutnak dűlőre mert azok rendszeresen lejárnak megdézsmálni a termést. Ennek elhárítására csapdákat állítanak a kertek körül. Ha elejtenek egyet, mivel a vallásuk nem engedi, hogy sertést egyenek, de feleslegesen megölni sem akarnak egy állatot felhívják a fővárosban élő hindu ismerőseiket, akik boldogan jönnek az zsákmányért. Cserébe gyümölcsöket hoznak a muszlimoknak, olyanokat, amik a hegyekben nem teremnek meg, és vendégségbe hívják őket az otthonukba. Mivel az otthonukban nem főzhetnek olyan ételt, amit muzulmánok esznek, ugyanis számukra pedig a marha szent állat, ezért ételt hozatnak ezzel ki tudják küszöbölni a problémát és egy asztalnál ehetnek. Ez mindenképp példamutató magatartás. Ez a barátság jellemző rájuk egyébként is a nagy Balinéz- Lomboki háború óta, aminek úgy szakadt vége, hogy rájöttek, ők nem egymás ellenségei, az igazi ellenség Hollandia, ugyanis ez idő alatt, a XVII. századtól holland megszállás alatt álltak, ami igazi kizsákmányolást jelentett. Végül a hollandokat japánok rugdosták ki innen, ami ideig óráig megváltást jelentett, de később semmivel sem bizonyultak jobbnak. A japánoktól a második világháború szabadította meg az indonézeket, és azóta is 1945 augusztus 7.-ét a függetlenség napja ként ünneplik.
(itt kell megjegyzenem, hogy kb. már két órája írtam, mikor is szétment a net, és elveszett egy hasonlóan terjedelmes rész, mint amit eddig gépeltem, ez rohadtul idegesítő és semmi kedvem újra leírni az egészet, szóval innentől rövidebbre fogom.)
Lényeg ami lényeg, ezután Armashi még mesélt kicsit az aktuál politikáról és elmondta milyen mértékű a korrupció, annak ellenére, hogy hivatalosan demokrácia van. Öt évente választanak közvetlenül miniszterelnököt, parlamentet és polgármestereket. Mostanában lesznek választások és tele van plakátokkal minden utca. Ami meglepő, de annál szimpatikusabb, hogy rengeteg női képviselő van és általában is sok nőnek van saját bíznisze, vendégházakat, boltokat vezetnek, amin nagyon csodálkozunk ez az erős hímsoviniszta vallási beállítottság mellett.
Ahogy telt az este, mi pedig egyre inkább beloptuk magunkat Armashi szívébe, belekezdett a helyi legendákba. Később elmondta, ezeket el sem meséli mindenkinek, mert sokan butaságnak tartják, és az ilyen történetek ismerete amúgy is a helyiek kiváltsága. Mivel egy óriási vulkán tövében élnek, így természetes, hogy nagy hatással van az életükre és erről szól a legtöbb történet. El is mesélte nekünk a "Rinjani titkát". Mint azt már írtam, a helyi akcentus elég nehezen érthető és a történet mesélése közben is egyfolytában meg kellett állnunk, hogy Bogyeszkának fordítsam a hallottakat, így nyilvánvalóan kevésbé szórakoztató stílusban és a teljesség igénye nélkül, de megpróbálom visszaadni a történet lényegét. A vulkán régen 5000 méter magas volt és egy hatalmas kitörés alkalmával gyakorlatilag szétrobbant a hegy és a mostani méretére zsugorodott. Még ma is aktív, de nagy kitörések nincsenek, csak pár évtizedenként borítja el hamuval a környéket ami a növényeknek nagyon jót tesz, viszont a legelő állatok nem igazán kedvelik. Azokban az időkben mikor a hegy a jelenlegi méretét öltötte fel, élt egy királynő. Azt mondják ő volt a leges legszebb nő a földön. Ennek a királynőnek egy baleset folytán meghalt a férje, a király. Ekkor eljött hozzá éjszaka egy szellem, aki arra kérte kövesse őt. Ne kérdezze hová mennek, de ha vele tart, hatalmas változások jönnek, ha marad, nem történik semmi. A királynő felkapta az újszülött fiát és elindult. Ahogy ment az éjszakában lépten nyomon megállították az emberek, felismerve benne a királynőjüket és kérdezgették, hová megy, de ő nem tudott válaszolni, ennek ellenére az alattvalói követték őt.Ezzel az egyre népesebb kompániával haladtak felfele a hegyre. Később ezeknek az embereknek a leszármazottaiból lettek a mostani hegyi falvak lakói. Útjuk során három helyen álltak meg a csúcs felé. A mai napig a hegymászók ezen a három ponton állnak meg pihenni. Az első helyen akkor álltak meg mikor megszomjaztak ez a pont a forrásról van elnevezve. a Második pont, a csúcs fele vezető út fele, itt rádöbbentek, hogy napok óta mennek és nagyon éhesek, a kisbaba sírt a királynő karjaiban és mindenki sírva fakadt, ezt a hegyoldalt sírásnak nevezik. Az utolsó pont egy törésvonal a hegyen, egy szemmel látható vízszintes szakasz, itt fordultak vissza az emberek,a királynő pedig végleg átlépett a szellemek birodalmába. Azóta is félig szellemként, félig emberként bolyong a hegyen, néha még ma is látják. A fiáról lemondott, mert akkora bánat volt számára a férje halála, hogy felnőve nem akarta a fiát is látni ahogyan baleset áldozata lesz. Később a fiúból hatalmas uralkodó és vándor lett. A hegyet pedig azóta is a királynővel azonosítják és a Rinjan szépsége a királynő szépségével eggyé vált. Ebből is látszik milyen különös hiedelemvilággal rendelkeznek. Az itteni iszlám hitű embereknek például nem kötelező életükben egyszer Mekkába elzarándokolni, elég egyszer a hegyet megmászni, mert ugyanolyan szent helynek tekintik. A fiúk ugyanolyan áhítattal hallgatták a történetet mintha először hallanák, pedig biztosan nem ez volt az első alkalom, mi pedig teli fejjel, mint a gyerekek esti mese után mentünk az utazástól kimerülten aludni. Másnap reggel a vendéglátónk otthonába voltunk hivatalosak reggelire, ami nagy megtiszteltetésnek számít, majd miután jól belakmároztunk, indultunk tovább.
2. nap, Gili Trawangan.
Útközben mindenképpen meg akartuk állni a dzsungel szélén, a vízeséseknél. Így is lett, Bogyeszka megint valami csodával határos módon elnavigált a helyig és némi séta után, már a vízesés tövében álltunk. Én még egy pár nappal ezelőtt szerzett, sötétben elesős, életveszélyes térdhorzsolás miatt, ami itt meglehetősen könnyen elfertőződik, viszont annál nehezebben gyógyul, a szakavatottabbak tanácsára inkább nem mentem vízbe, de Bogyeszka meg is fürdött benne. A dzsungel még így a széléről szemlélve is nagyon magával ragadó,a rikácsoló állatokkal és a dús növényzettel. nagyon tetszett mindkettőnknek. Rövid pihenő után tovább indultunk, hogy elérjünk Bangsal-ig, ahonnan a "public boat" vagyis a helyiek által használt tömegközlekedés indul át az egyik Gili szigetre, amit a három közül elsőre kinéztünk. A Gilikről azt kell tudni, hogy mindháromról ki van tiltva mindenféle motoros közlekedés, se autó se motor, helyette biciklikkel és lovas szekerekkel járnak. Ezenkívül ugyanígy ki vannak tiltva a rendőrök, de nincs is rájuk szükség, mert gyakorlatilag ismeretlen a bűnözés fogalma a szigeteken. Ha valakit mégis lopáson kapnának, először gúnyos frizurát nyírnak neki, és körbehurcolják a szigeten, hogy ezzel megszégyenítsék, de mint mondtam erre nem szokott sor kerülni, mert tulajdonképpen ismeretlen bűnözés fogalma.
Gili Trawanganra a hajó amivel átjöttünk már önmagában is megérne egy misét, mert egy hajónak nehezen nevezhető, totálisan megtömött ladik volt, ráadásul kikaptunk egy erős tengeri viharos hullámzást aminek köszönhetően az emeberek sorra kapkodták magukra mentőmellényeket, mi/én pedig halálfélelemmel küzködtünk/tem és fogadkoztunk/tam, hogy soha többet nem szállunk fel ilyenre. Aztán istennek hála partot értünk. A kép ami elénk tárult, nem az volt amit vártunk. Gili Trawangant egyfajta hippi Mekkaként emlegetik, azt hittük egy igazi nomád paradicsom lesz, ehelyett egy hófehér bőrű, szuper trendi turistákkal teli egész évben tartó Balaton Sound jellegű fesztivál hangulat fogadott, amit véletlenül sem szeretnék lebecsülni, hiszen ha két hét nyaralásra indulnánk egy nagy baráti társasággal, valószínűleg tényleg ez volna paradicsom, de most a legkevésbé sem erre vágytunk. Némi csalódottsággal indultunk neki a szálláshely keresésnek, és a hely mentségére legyen mondva, nagyon hamar találtunk is egy mesébe illő bungalót, aminek a fürdőszobája a szabad ég alatt volt, így a holdfényben tudtunk este zuhanyozni. A szigetet egyébként a part mentén másfél óra alatt lehet körbesétálni, és leszámítva az ingerlően sok sznob turistát tényleg paradicsomi szépségű. Rengeteg felkapott búvárkodásra alkalmas hely van a környéken, többek közt óriás teknősök is csak errefelé vannak, de elmesélték, hogy anno a helyik dinamittal halásztak, ezzel szétrobbantották szinte az összes korallzátonyt, úgyhogy veszített már a hely a szépségéből. Megbeszéltük, hogy reggel tovább is állunk, mert a folyton kiújuló emberiszonyunk kezd elhatalmasodni rajtunk és azt terveztük átmegyünk a középső Gili szigetre, ahol gyakorlatilag nincsen semmi fehér homokon és pálmafákon kívül -a nászutasok szigetének nevezik- és majd ott hátha rátalálunk az áhított nyugalomra. Reggel el is indultunk, vissza publik boat-al Lombokra, most a tenger is nyugodtabb volt így a halálfélelem is elmaradt.
3. nap, random motorozás.
A kikötőbe kiérve, kitaláltuk, hogy mielőtt átmennék a másik Gilire, menjünk el az innen nem messze fekvő fővárosba, Mataramba. egyrészt mert ahogy már panaszkodtunk rá, a fényképezőgépünk elromlott és nagyon bosszantott, hogy nem tudunk elfogadható minőségű dokumentációt készíteni, ezért úgy döntöttünk, hiába szűkös a költségvetés, kiszorítjuk egy új, működő, de lehetőleg legolcsóbb fényképezőgép árát, amit pedig csak a városban lehet beszerezni.Másrészt kíváncsiak is voltunk rá milyen egy lomboki nagyváros, harmadrészt Bogyeszka elkapott egy nem túl csinos kötőhártya gyulladást az egyik szemére, amire a helyi hiénáknál csak méregdrágán tudtunk volna orvosságot szerezni. A robogónk kint parkolt a kikötőben egy fizetett parkolóban, mivel a Gilikre nem lehetett behozni, így kézenfekvőnek tűnt a kiruccanás.Az út a monkey forest-en át vezetett ahol tényleg rengeteg a majom, de már megtanultuk, hogy jobb óvatosnak lenni velük, mert szó nélkül falkástul letámadnak, kizsebelnek, ellopnak minden mozdítható tárgyat rólunk és ha nem tetszik még jól bokán is harapnak a hegyes kis fogaikkal, szóval jobb nem packázni velük. Így csak a robogóról nézegettük őket, milyen jó fejek, ahogy lazulnak az út szélén, turkálnak az eldobált szemétben és csoportosan kurkásszák egymást. Mataram egyébként egy kétmilliós nagyváros, ami semmiben sem nyilvánul meg azon kívül, hogy sokkal több a szemét, sokkal kaotikusabb a forgalom és hogy a város közepén van egy pláza amiben van egy Mc Donalds (ahol gyorsan be is vertem egy sajtburgert mert már rosszul vagyok a helyi ízektől és ez úgy tűnt mint maga a mennyei manna, az isteni ambrózia, a világ legfinomabb étele és még fokozhatnám...) aztán pedig gyorsan meg is vettük a gépünket is indultunk vissza. A kikötőben azzal a hírrel fogadtak, hogy ma már nem megy hajó arra a Gilire, ahova menni akarunk, helyette van privát hajó, (csak érzékeltetés képpen, az egyik lett volna 250 forint a másik 8000 forint) úgyhogy kénytelenek voltunk engedni a helyi maffiának, ami egyértelműen igyekezett kijátszani minket és rábírni a drágábbik utazás kifizetésére, és mivel arra nem voltunk hajlandóak ezért lemondunk róla, hogy eljussunk Gili Meno-ra. Felajánlották viszont, hogy Gili trawangan-ra még visszamehetünk potom pénzért, így ötlet hiányában visszajöttünk ide. Most megint itt vagyunk, és így második nekifutásra annyira nem is rémes, találtunk egy eldugott szállást, ahol még net is van, holnap reggelit is kapunk és nem is volt drága. Sokat sétálgattunk, megvacsoráztunk egy helyi piacon, a parton pedig találtunk kis foszforeszkáló lényeket,amik úgy világítanak a homokban mint a csillagok. Lassan megyünk aludni, holnap pedig ha törik ha szakad valahogyan átjutunk Gili Meno.ra.
