Katalinnyó&Bogyeszka Kalandjai Indonéziában

Megint rég óta nem jelentkeztünk, egyrészt, sok helyen nem volt net, másrészt az emberektől való elszigetelődésünk olyan méreteket öltött, hogy már interneten sincs kedvünk kapcsolatot tartania  civilizációval. Persze azért néhányan hiányoztok. :)

Bejártuk a Giliket, szám szerint hármat, mindhármon két éjszakát töltöttünk. Az elsőről, Gili Trawanganról már jelentkeztünk, csak még egy apró kis történet kimaradt. Tudni kell róla, mivel parti sziget hírében áll, nagyjából öt percenként lép valaki oda az emberhez marihuanat vagy hallucinogén gombát kínálgatva. Az első illegális egész Indonézia területén, nagyon szigorúan büntetik is és Dino elmesélte, nem ritka, hogy az egyik sarkon megveszed, a következőn pedig már a beépített rendőr vár, hogy lecsukjon, vagy legalábbis ezzel rádijesztve borsos összegre megvágjon, amit az ijedt turista készségesen ki is fizet. A második viszont az országban mindenhol legális és nem ritka, hogy hatalmas színes táblákon reklámozzák a helyet ahol be lehet szerezni. Bogyeszka pár sör után felbuzdulva végül engedett is a kísértésnek és meg is vett egy amúgy nagyon kis gusztusos pálmalevélbe csomagolt pakettot. Utólag megtudtuk, hogy jól át is lettünk verve az árat illetően, mert több mint kétszeresét fizette ki az egyébként szokásos árnak, de ez az élményen mit sem rontott. Annyira nem volt erős, nem csúszott át másik dimenzióba, de elcsipegette a sör mellé és végül megismerkedett egy addig nem látott kakaduval, ami a teraszunk előtt nőtt, összefutott néhány szörnyecskével és még meseszerűbbé varázsolta az amúgy is mesebéli környéket. Túl messzire nem merészkedett a kalandozásban, egyrészt mert partner híján nem volt olyan izgalmas a dolog, másrészt később le is feküdtem aludni, így végképp magára maradt és hamarosan ő is csatlakozott. Másnap sikeresen átjutottunk egy kis hajóval a következő célpontunkra, Gili Menora. Már biztosan írtuk, hogy ez a legcsendesebb sziget, honey moon szigetnek nevezik, mert tényleg olyan nyugodt és romantikus, alig futni össze emberekkel, ha mégis, azok is andalgó párok, hogy nászutasok számára kiváló választás lehet. Nekünk kicsit unalmasnak tűnt. Az rögtön feltűnt, hogy eddig akárhol jártunk Indonéziában, hihetetlenül modortalan, rámenős és tolakodó magatartással támadtak ránk mindenhol a helyiek, hogy eladjanak, ránk sózzanak valamit, ezzel szemben itt úgy kellett kutatni valaki után, ha netán tényleg szükségünk volt valamire. Vagy öt szálláshelyre bementünk,  és sehol egy lelket sem láttunk, mire találtunk egyet ahol legalább egy ember kószált akinél kifizethettük a szobát. Mindenhol síri csend, minden ajtó tárva nyitva, de egyik házban sem látni senkit, az árusok portékája kipakolva asztalokra, de árusok sehol, olyan volt kicsit mintha valami horror filmben lennénk, ahol egyszer csak eltűnik a sziget minden lakója, sejtve, hogy valami veszély közeledik. Bogyeszka snorkellezett, vagyis pipával és szemüveggel búvárkodott én sajnos még a térdemen tátongó seb miatt nem nagyon pancsolhattam, de majd igyekszem bepótolni. A víz alatti világ egyébként elbűvölő, egészen közel a parthoz színes halrajok úsznak, nem félnek az emberektől, el lehet köztük nyugodtan nézelődni. Látott vitorláshalat, követte is jó darabig, és egy másik említésre méltót, aminek nem tudjuk a nevét, de hosszú feje van és "rúzsozott" csücsöri szája, amivel az iszapban kutatott élelem után, aztán onnan feljőve flegmán köpködte ki Bogyeszkára a fölösleges homokot. És volt egy vízikígyó is ami menekülésre késztette... Meno-n fokozva a nyomorúságomat még valami gyomorrontás szerűt is sikerült összeszednem, ami rá is nyomta következő napokra  a bélyegét. A két nap leteltével átmentünk Gili Air-re, már előre sejtettük, hogy az lesz a kedvencünk és így is lett. Tökéletesen ötvözte a kietlen, csendes elhagyatottságot néhány hallatlanul hangulatos tengerparti pislákoló fényű nádtetős bárral, némi élőzenével és elszórtan felbukkanó, csendes ámde fiatal és vidám turista csoporttal. A szállásaink végig hibátlanok és nagyon jó árúak voltak. Mikor visszaindultunk Gili Air-ről Lombokra épp a tetőfokára hágott a betegeskedésem, úgyhogy az eleve tervezett még egy éjszaka egy öbölben elmaradt. Ennek ellenére el akartunk ugrani egy pillantást vetni a kinézett öbölre, megnézni tetszik-e van-e olcsó szállás, mert azt terveztük majd ott is eltöltünk pár napot, de ekkor a korrupció az utunkba állt. A főutakon direkt minden szabályt betartva, bukósisakban közlekedünk, ennek ellenére kikapott minket a tömegből egy út szélén leselkedő rendőr csoport. Valójában csoda, hogy eddig ez nem történt meg. A  jogosítványunkat kérték, mi pedig mondtuk, hogy a szálláson felejtettük (természetesen ez nem igaz, Bogyeszkának nincs jogosítványa). Már az elején nyilvánvaló volt, hogy mire megy ki a játék, de a látszat kedvéért, azért problémáztak, ijesztgettek, hogy be kell, hogy vigyenek az örsre, félrevittek a bódéjukhoz és nagyon ravasznak szánt keresztkérdésekkel igyekeztek kideríteni, vajon tényleg lehet-e jogosítványunk a  szálláson. A két rendőr aki félrehívott körülbelül egy idős lehetett velünk és nem tudták letörölni az arcukról a mosolyt, amin látszott, hogy tulajdonképpen el vannak ragadtatva, hogy nyugati fiatalokkal cseveghetnek és el-el kalandoztak a beszélgetésben állandóan afelé, hogy kik is vagyunk mi, mit csinálunk és és hova tartunk. Ránézésre szívesebben ittak volna velünk egy sört és faggattak volna, főleg miután rádöbbentek, hogy Magyarország mégsem Amerikában van, de mindezek ellenére végül kötelességükhöz híven jól lehúztak. (jó annyira nem, kb. 4000 forintnak megfelelő összeg volt a "helyszíni bírság", de az itteni árakhoz képest ez így is húzósnak számít) Ezután már nem nagyon volt kedvünk kalandozni, főleg nem belefutni még egy hasonló intézkedésbe úgyhogy Kuta fele vettük az irányt, ahova már úgy jövünk mintha haza mennénk. A szálláson így is fogadtak, mintha hazajöttünk volna, elfoglaltuk a jól ismert kis  bungalók egyikét és azóta is itt vagyunk. Ez a hely remek a spórolásra, minden nagyon olcsó, amire most nagy szükségünk van, mert elég felelőtlenül szórtuk néha a pénzt, az árak viszont jóval magasabbak mint amivel még otthon terveztünk.Csináltunk egy új költségvetést, ami után rájöttünk a helyzet nem is olyan szomorú mint hittük és még belefér minden további tervünk, ha kicsit meghúzzuk magunkat. A megszorítás elsősorban a sörre vonatkozik, aminek az ára mintegy hatszáz forint, felháborítóan drága és ezt az egyet illetően nem is alkuképesek. Így aztán szomorúan de tudomásul vettük, hogy bármennyire is jól esik néha egy-egy jó hideg üveggel a naplementében, nem azért gyűjtöttünk, készültünk és utaztunk el a világ másik végére, hogy sörözzünk, hanem, hogy minél többet lássunk. Ez a  beismerés után meg is terveztük az új úticélunkat, ami nem más mint Flores sziget lesz. De ez még kicsit várat magára. Addig itt ahogy az elmúlt egy-két napban is tettük, pihengetünk, strandolunk, olvasunk, csak úgy nyugdíjasan... Kivettünk megint egy robogót egy hétre, mert kezdjük átvenni azt az indonéz szokást, hogy a sarokra sem megyünk gyalog és mert így jóval elérhetőbb távolságba kerül az összes környékbeli strand, hegy, szikla, part, így a környéket sem unjunk meg. Holnap elgurulunk megnézni azt a kis öblöt, amit a Gilikről hazafele kihagytunk, ha pedig újra történik valami említésre méltó, majd újból jelentkezünk.